Tökéletes
A minap munka után befeküdtem ágyikómba, és kezembe vettem Sarah Dessen Tökéletes c. könyvét. És olvastam. Délután hattól éjfélig megállás nélkül, pisiszünet és más egyéb szünet nélkül olvastam. És megint csak, mint az írónő másik könyvénél - amit ugyan itt nem taglaltam, de most már nem is fogok :) - pörögni kezdett az agyam. Nagyon durván, sebesen, meg se akar állni, és ezt most muszáj kiírnom.
A könyvet lényegében összefoglalnám pár mondatban, hogy azért mégiscsak :)
Egy tizenhét éves lányról szól, Macyről, aki sajnálatos módon jelen volt apja váratlan halálánál. Futás közben összeesett. Macy imádta apját, de nem akart gyászával anyja terhére lenni, aki özvegyként a munkába temetkezett. Főhősnőnk a tökéletességre törekedett, hogy ne legyen senki útjába, egyetemre készült, hogy megelégedjen vele édesanyja, és hogy életébe rendszer legyen. Ezért járt már másfél éve Jasönnel, a tökéletes, okos, segítőkész, makulátlan Jasönnel. Rend telepedett életére, de amikor Jason elmegy a nyár idejére Agytáborba, rájön, hogy magára maradt. Kapcsolatuk pedig sosem volt olyan bensőséges, amire Macy igazából vágyott volna. Édesanyja egy este fogadást tart otthonukba, és ekkor megismerkedik a Wish partiszervíz alkalmazottjaival. Az örökös káoszra és rendetlenségre áhitattal tekint, és miután megvallja (másfél év után) Jasönnek, hogy szerelmes belé, a fiú tanulmányaira hivatkozva "szünetet" rendel el kapcsolatukban. Így Marcy fogja magát és beáll a Wish tökéletlen kis csapatába, ahol persze megismerkedik a hú de hejes, hú de jófej Wasszel. Was anyukája halála előtt rossz társaságba keveredett, és fél évig javítóintézetben tanult, de megbánta minden tettét. Szabadidejében pedig roncstelepről összehurcibált, rozsdás alkatrészekből épített angyal szobrokat. Macyt ez lenyűgözte, és a partíszervízes csapat megtanította rá, hogy semmi sem tökéletes.
Nah eddig tartott a kis összefoglalóm. Persze még egy csomó minden más is van benne, de ez most nem lényeges. Azt akartam ezzel a kis "ajánlóval" érzékeltetni, hogy mit neveznek ma az emebrek tökéletesnek. Az okos, helyes, kedves fiú lenne a tökéletes? Aki azért szakított a barátnőjével mert megprbóált közeledni? Most őszintén, ha valaki nem tudja kifejezni az érzéseit, és saját kis megbízható vára mögött lebzsel, és az általa jól rendszerezett életét éli? De ez nem az élet. Az élet, ha úgy vesszük nem tökéletes. Mert mindig közbejön valami. Egy jól megszervezett kerti partyt elmos az eső, ha az ember azt mondja, én márpedig ügyvéd leszek, könnyen lehet, hogy a végén egy multinál köt ki, mint betanított munkás... Mondhatom, hogy két gyereket akarok, és szép kertes házat, de mi erre a garancia? Igen leeht, ez lenne a tökéletes... akkor lennék a legboldogabb, de ezt én honnan tudhatnám?
A jól megszervezett dolgok mindig elromolnak. Az előre eldöntött dolgok kisiklanak vágányukról. Egyszerűen ha az ember irányítani próbálja az életét... az nem élet! Az valami robotikus tevékenység. Persze talán ez akarat kérdése is... meg még sok minden másé, de akkor sem értem miért kell ilyen strébernek lennie sok embernek, ha arról van szó, hogy tökéletes?!
Visszaidéznék a könyvre. Nekem például ez a Jason gyerek... sokkal inkább tűnt egy önző, nuku érzelmi intelligenciával megáldott személnyek, mint tökéletesnek. Was pedig... hát pont ezért utálom a könyveket, mert ilyen pasi, egyszerűen nincs. A furcsa hobbijával és javítóintézetes incidensével együtt is sokkal, de sokkal jobb emeber. Nem igazán van zsánerem, de ha mondjuk megismernék egy ilyen fiút, lehet azt mondanám: igen, ő tökéletes nekem.
Amúgy Sarah Dessen karakterei eléggé egy sémára épülnek. Legalábbis eddig két könyvet ovlastam tőle, és mindkettőben a fiúnak volt valami régi, javítóintézetes ügye. Mégis, annyira... jó a személyiségük. Nem kéne az embereket elítélni ilyen dolgokért, mint például az előélet. Nem kéne foglalkozni a múlttal, csak éppen annyit, amennyi szükséges. Tökéletesség külömben sem abban relylik, hogy kijavítsuk a hibáinkat, hanem, hogy ne kövessük el őket mégegyszer, márpedig, ha örökösen egy valamin rágódunk, akkor újra és újra beleeshetünk. Különben is olyan, hogy tökéletes, nem létezik. Legalábbis egy személy bizonyosan nem lehet tökéletes. Az én álláspontom szerint, egy fejlődő személyiségnek mindig vannak hullámvölgyei, ha a csúcson maradunk, talán mondhatjuk, hogy igen tökéletes, de nem telejes.
A tökéletesség, csakúgy, mint a szépség egy határtalanul szubjektív dolog. Számomra lehet egy nap tökéletes, míg másnak kiborító, lehet nekem egy kép tökéletes, míg más rá sem bír nézni. Ízlések és pofonok. Nincs olyan, hogy tökéletes!
Álló víz
Azt hiszem ez most egy ilyen... önismeretszerű, nagyon blogos blog bejegyzés lesz. A minap azt mondta nővérem: Nem értem miért, de olyan vagy, mint az álló víz. Csak el kéne rugaszkodni és ugrani, de te toporogsz a szélén és nem teszel semmit.
Pontosan. Az életem elmúlt tizenhét évét valahogy ugyanúgy töltöttem. Álltam a feszített tükrű medence partján, persze a legsekélyebb részén, és vártam. Bár... ha mondjuk téli nagykabátban voltam, mostanra sikerült annyit elérnem, hogy egy lépéssel közelebb, bikiniben állok, és várok. Be kell vallanom, fogalmam sincs miért. Miért toporgok egyhelyben? Miért nem lépek előre? Miért várok, hogy jöjjön valami és bele dobjon abba a hülye vízbe? A válasz ugyanaz: fogalmam sincs. Ha fejest ugranék az életbe, akkor utána nincs kiút. Kitárulna előttem az a végtelenül kék medence. Ha elfogadjuk azt, hogy a föld gömbölyű, és a horizontnál messzebb nem látjuk csak az eget, akkor úgyis fogalmazhatnék, oly' végtelen kékség tárulna szemem elé, mely összeolvadna lelkem türkíz egével. Akkor ennyire érthetetlen az, hogy félek? Félek az ismeretlentől, vagy inkább csak nem hiszek benne. Nem hiszek semmiben, amit én magam nem tapasztaltam még meg, és az élet, az az élet, amit én eddig elkerültem, és elutasítottam, nem tartozik tapasztalataimhoz. Már a trambulin szélén állok, mindössze három méter választ el a csipős víztől, mégis becsukom a szememet, és nem nézek a dologk elébe.
Hogyan tudna egy ember megváltozni? Megváltozni úgy, hogy azért mégse veszítsen értékeiből? Talán sehogy, talán nagyon könnyen. A változás radikális, a nem változás kényelmes, ígéretes. Mégis mindenki azt mondja: a változás jó.
Én is szeretem a változást. Egyszer rövid a hajam, egyszer van frufrum, máskor megnövesztem, néha egy kis smink, pár apró változás, és mégis annyira szembeszökő! Ez ugyan nem radikális, egy csöppet sem, mégis jó.
Szóval akkor csak mély levegő és hopp? Ennyi lenne? De akkor hol itt a csapda? Ja, hogy nincs visszaút. Aha, persze, kösz.
Nem akarok megváltozni, de... akarom a változást. Azon gondolkodok mindenki így gondolja/ta? Nagyon sok bartánőm volt régebben, most sincs kevés, szó sincs erről, de szinte egyetlen barátnőm sem maradt a régi időkről. Látom őket nap mint nap, de még csak nem is köszönünk. Megváltoztak. Az egyik erre, a másik arra, és úgy érzem, csak én maradtam olyan, amilyen voltam. Vagy mégsem? Talán komolyodtam az évek alatt, talán nem, de a körülöttem lévő emberek nem ugyanazok. Félek... félek attól, hogyha nem ugrok hát újra lecserélődnek, és újra és ez... olyan furcsa lenne. Az élet bonyolult, de sokkal könyebb szemlélni, mint benne lenni, vagy fordítva? Olvastam egyszer egy történetet erről... Boldogok a buta, egyszerű lelkek, és depressziós az, aki látja a miérteket. Talán neki van igaza, mármint annak, aki ezt írta. Talán ugranom kéne.
Intelligencia
Milyen különöse, hogy ez a szó mekkora szerepet kapott a modern világban, hiszen pár évtizede még csak nem is tudták, hogy ilyen van, és egy ember birtokolhatja azt. Vagy nem is ember, inkább elme...
Egy ismerősömmel beszélgettem és felvetődött a történelem téma. Történelem... a világ legunalmasabb, leghaszontalanabb tantárgya. Nem a tudomány magát szólnám le, hanem azt, amit gimnáziumi anyagként könyvelnek el. Persze lehet, hogy a rémes tanárom tehet az egészről, de utálom a történelmet. Szóval felmerült ez a téma, és én mondtam is, hogy egyetlen évszámot sem tudok, egyetlen király uralkodási idejét se, de engem ez nem érdekel. Aztán ez a beszélgetőpartner persze rögtön rákérdezett egy alapvető évszámra. Én nem tudtam, ő nevetett.
Nem tartom magamat egy buta lánynak. Sőt, szerintem kifejezetten jó felfogású vagyok, de magolni nem szeretek, nem szoktam, és nem is fogom elkezdeni. A történelem pedig tipikusan egy ilyen tárgy. Az imént említett beszélgetőpartnerem pedig kinevetett, mert nem tudtam egy évszámot. Persze fél percbe se tellett volna kinéznem a wikipédiáról, így biztos nem sültem volna föl, mégse tettem. Jó először eszembe se jutott, bevallom, de aztán se éreztem hülyének magamat.
De az előbbi példából kiindulva: minek megtanulni a történelmi eseményeket, ha megnézhetjük az egyre tágasabb, és bővebb adathalmazt, az internetet. Persze ez nem csak a történelemmel van így, bármivel, de úgy gondlom az a leghaszontalanabb. Persze illik tudni, hogy jutott a világ oda, ahol most van, de a jelenben élünk, és a jövőbe tartunk. Minek megmaradni a múltnál?
Én sokkal jobban szeretem azokat a tudományokat, amik az élettel, a jelennel, és jövőnkkel foglalkozik. Persze ehhez elengedhetetlen volt a múlt vizsgálata, de nem az, amit gimnáziumi anyagként könyvelnek el. Lehet, hogy valaki tudja mikor volt ez és az, de tudja-e, hogy mi az a mitózis, az ATP, a ribóz és stb... Ezek mind elengedhetetlenek az élethez, és én nem csak azért tudom ezeket, mert most tanultam, ugyanis nyár közepe van, hanem mert érdekesek, és egyszerűen... közelibb az egész.
Én nem magoltam soha sem, megértettem, mégse voltam kitűnő. Vannak akik azt se értik mit csinálnak, csak bemagolják, mégis kitűnők. Akkor most én vagyok a buta? Én vagyok szerencsétlen, IQ hiányos liba? Nem így gondolom. Egyszerűen felháborít, hogy rajtam nevetnek, amiért nem tudok valamit. Én mégis voltam olyan intelligens, hogy ne vágjak vissza valamivel, egyszerűen eszembe se jutna ilyesmi.
Ez különbözteti meg az okos, és buta, az empatikus és a görény embereket. Lehet, hiányos az ismeretem, de még alig 18 éve járom a világot, ki várna el ennél többet?
Csillagok a.... TV-ben?
Szóval most mi van? Csak nem megint ír a Mimi?
És de, bizony újra tollat... klaviatúrát ragadtam, mert itt ülök a gép előtt és közben nézem a... be se merem vallani... a Csillag Születik című műsort. *nagyon szégyelli magát*
Szóval első hozzáfűznivalóm a dologhoz az lenne, hogy MIÉRT? Miért kellenek ezek a műsorok a Világnak? Megasztár, Megatánc és ez... mind ugyanarról szól: Röhögjük ki a tehetségtelen, de bátor embereket, és költsünk sok pénzt egy vadidegen emberért (aki lehet hogy egész jó, de ritkán tehetséges) hogy bejusson, aki végül úgyse jut be. Szerintem tök jól összefoglaltam a lényeget , de most nem az önajnározáson van a hangsúly :D
Egyszerűen csak nem értem azokat az embereket, akik jelentkeznek egy ilyen műsorba. Persze valószínűleg, ha mondjuk lenne egy Megaíró című műsor, akkor én is elgondolkodnék a jelentkezésen, de nem lenne hozzá elég bátorságom. De éppen most gitározott valami idióta és énekelet, bocsánat szavalta hozzá a szöveget, az egész közönség röhögött és csak azért is nyomta tovább, és ez számomra érthetetlen! MIÉRT?
Aztán itt vannak a zsűrik. Konkrét személyről nem akarnék szólni (pl.: Soma) akik szerintem borzasztóan végzik a munkájukat, és szörnyen mellé tudnak fogni. Sokszor látok, hallok nagyon tehetséges embereket, akiket kiszórnak (bár ez annyira talán mégsem jellemző) és persze az esetek nagy százalékában a tehetségtelenek kerülnek be az élbe, de MIÉRT?
Természetesen láttam már olyan műsort, ami valóban a tehetségre ment, ami teljesen jól meg volt szerkesztve (ilyen sajnos csak Amerikában van, legalábbis amiket én láttam azok amerikaiak voltak). Azok tényleg tehetségkutató versenyek voltak, nem pedig "Gyártsunk még egy adag celebet, aztán vigyük a lóvét" műsorok, amik sajnálatos módon eléggé jellemzőek hazánkra.
Ezeken kívül nem tudom mit mondhatnék még, igazából csak nem értem MIÉRT van ezekre szükség. Bár van egy-két "évad" amit én is megnézek, és nekem is vannak kedvenceim, de én megvagyok nélkülük is. Ha netán mégis felfedeznének egy két igazán tehetséges embert, akkor azok tökéletesen "elcelebesednek" és másnap már az újságokban mutogatják őket, ami meg tök fölösleges, és csöppet sem lesz ettől jobb az ember élete.
Két kedvenc tehetségemet még bemásolnám ide, csakhogy bizonyítsam: ilyen is van!
http://www.youtube.com/watch?v=sEs_jo7C9rI
http://www.youtube.com/watch?v=CUF5T9wHAfs
(A másodiknál 1:23nál kezdődik a műsor :D)
Rózsaszín
Így hajnal négy tájt azon gondolkodtam, hogy mit kéne csinálnom. Már írtam, olvastam, játszottam az éjjel, és kifogytam az ötletekből. Aztán elkezdtem szortírozni a gépemen és lám mit találtam. Egyszer, hirtelen felindulásból írtam vagy öt oldalt arról, hogy érzem magamat. Ilyen post szerű valami lett. Aztán most, hogy így átolvastam, találtam benne pár érdekes dolgot, amit érdemes közzé tenni (még ha csak MYa is fogja elolvasni :D)
1. bejegyzés:
"Író akarok lenni, ha nagy leszek. Valami elképesztőt szeretnék létrehozni, vagy akár színdarabokat írni. Szeretnék híres lenni, hogy sok pénzem legyen és időm a családomra. Tizenhat évesen tudom hogy nem ezzel kéne foglalkoznom, de annyira nem fűlik a fogam ahhoz az élethez amit élnem kéne. Pasik, bulik, pia… ez az, amit a korombeliek átélnek heti rendszerességgel, és ami engem erősen taszít. Mindig is magamnak való voltam és nem szeretem felvenni az emberekkel a kapcsolatot, mert csak megbántanak és ártanak nekem. Nem fogadnak el olyannak amilyen vagyok és ez bánt. Nagyon bánt, de nem tudok ellene mit tenni. Egyszer majd sajnálni fogják, hogy mennyire hülyék voltak, amiért eltaszítottak maguktól, de engem már rég nem fognak aggasztani, mert már máshol leszek. Más körökben fogok mozogni, ami így elsőre tök jól hangzik, és remélem az is lesz."
2. bejegyzés:
"Egy barát őszinte kritikája sokkal, de sokkal többet jelent, mint egy idegené. Legyen az egy vers, egy novella értékelése, egy iskolai felelet megítélése, vagy a pár szó a kinézetről. Ez mind egy és ugyan az. Ha nem találja szépnek a verset, nem értékeli tehetséghez mérten a feleletet, ha nem hallgatja el a barátja hibáit, akkor az nem barát. Legalábbis nem igazi barát. De nem is azt mondom, hogy elhallgatnia kell, hanem megtalálni azokat a szavakat, amik a negatív kritika ellenére felvidítja a barátját és nem lelombozza. Ez lenne a barátság értelme, és nem az, hogy kiemeljük és a jó tulajdonságok elé helyezzük, a rosszakat. Lehet, hogy nem szép, de a versei gyönyörűek. Lehet, hogy nem felel jól történelemből, de irodalomból dicséretes ötös. Az ember nem tökéletes, de törekszik. Nem tudom, hogy akkor miért kell bántani és megvetni, ha csak önmaga szeretni lenni."
3. bejegyzés (ez már a Rózsaszín nevezetű kis naplószerű valamimből van):
"2009. 7. 22. 1:25
Már
kényszeresen írok. Szóval így visszaolvastam ezt a
"""""naplócskát"""" és arra a
következtetésre jutottam, hogy egy éve egy hülye kis liba voltam :D. De
komolyan. Minden második beírás más-más fiúról szólt, és persze mind egy
baromság. Tök durva, hogy én ilyeneket gondoltam.
Talán pont erre való a napló: tisztán látni benne/rajta a személyiség
fejlődést, és meg kell mondjam, rengeteget fejlődtem. Sokkal, de sokkal
komolyabb lettem, bár be kell valljam, úgy alapjába véve sosem voltam az a
csélcsap, hülye, hisztis liba. Mindig egy szelíd, visszafogott, kedves lányka
voltam. És ez így van rendjén.
Vajon tényleg olyan tehetséges lennék, mint ahogy MYa mondta? Azon filózom, hogy lehet azt csak azért mondta, hogy lehiggasszon. Annyira mások vagyunk, és mégis annyira jól kijövünk, hogy az még számomra is hihetetlen. De ő valahogy annyira hisz benne, hogy akár egy ember is segíthet mindenkin, akárkin, a Világon... vagy, hogy is mondja. Én (eddig) sosem azért írtam, hogy a Világ ettől jobb legyen, hogy mások élete szebb legyen, és kilátás telibb. Mindig csak a saját szórakozásom céljából, de még csak nem is azért, hogy elismerjenek..."
Itt vége a bejegyzésnek, mert álmos voltam, de körülbelül így folytattam volna:
Persze most már erősen érlelődik bennem a vágy, hogy megkapjam munkáimért az elismerést, esetleg, hogy kritizáljanak, negatívan is, ha muszály (persze csak jogosan). De MYa álláspontját akkor sem fogom megérteni.
Komment:
A Rózsaszín névre hallgató Naplóm évek óta fut, kb nyaranta veszem elő, mert ilyenkor nyári álmot alszik szociális énem, és néha ki kell adnom pár eszméletlen nagy butaságot =D. Másodlagos funkciója pedig vázlat füzet. Egy csomó történetemnek írtam le a vázlatát már álmatlan hajnalokon =P. Az iménti bejegyzés pedig MYával folytatott kis beszélgetésünk eredménye lett. Vagyis nem pont azé, de ez is hozzá tartozik. A lényeg szerintem kiszűrődik. Igazából az egész kis Rózsaszínt beírhatnám ide, mert sokszor írok bele egész értelmes dolgokat is.
4. bejegyzés (ugyancsak Rózsaszín):
"...Mondtam neki, hogy az én kis Világomban ez nem úgy megy, mert én varázsvilágban élek. Erre ő a 15 éves azt mondta: Vedd már észre, hogy a való Világ, az maga a varázslat!
Ez... Szólni sem bírtam, de gondolataimat rögtön a hömpölygő folyó csillogása, a gyermekáldás csodálya és más természeti varázslatok támadták le. Tudom ez annyira KÖZHELYES! De ha jobban belegondolok nem az a varázslat, amit Harry Potter csinál, hanem, amit J. K. Rowling a tollával..."
Komment:
Na, ez az, ami a fent említett beszélgetés eredménye lett, és talán ez a négy bejegyzés körül a legtanulságosabb.
Azt hiszem ennyi elég is volt egy időre buta fecsegéseimből. Mindenképpen azt próbáltam meg megmutatni, hogy mi a véleményem egyes dolgokról, persze lehet, ezeket csak én gondolom így, lehet nem. De most legalább kiblogoltam magamat az elkövetkezendő fél évre =D
Harry Potter vs. Twilight
Hosszú kihagyás után előjött múzsám és írásra sarkalt, méghozzá egy olyan témában, ami manapság rengeteg fiatalt és nem fiatalt is érint: Harry Potter vagy Twilight?
Be kell valljam én mindkettőnek rabja vagyok és szerintem mindig is leszek. A fanatizmusom azért nem olyan vészes szerintem, és az inkább csak a könyvek irányába hajlik el (vagy ötször olvastam végig a Harry Potter sorozatot és négyszer az Alkonyatot :), de azért elegendő ahhoz, hogy kiborítson mások passzív véleménye bármelyik művel szemben.
Ezt a postot most szeretném arra használni, hogy felsoroljam a két mű inkább pozitív, mint negatív tulajdonságait, hátha a fent említett passzív ellenállók kedvet kapnak bármelyikhez.
Először is a Harry Potter venném elő (mostantól HP). Rowling a kor leglenyűgözőbb regényét írta meg, hihetetlen világképpel és rengeteg kidolgozott háttérinformációval. Egy tizenéves fiú, aki megtudja, hogy egy teljesen másik világhoz tartozik, mondanom sem kell, tökéletes módja, hogy hogy vele együtt fokozatosan ismerjük meg a varászvilágot. És egy gonosz varázsló, aki nem tudja legyőzni ezt a fiút. Nem is értem, hogy hogyan képes valaki nem elolvasni, legalább az első részt, hogy hogyan képes valaki kimaradni ebből a csodából, amit nem a film, hanem a könyv nyújt. Azok az apró pici szálak, amik szépen lassan indulnak be, azok a pici kidolgozott észrevehetetlen momentumok melyek végig haladnak mind a hét könyvön és brilliáns módon kibontakoznak a legvégén. Szinte hihetelen ez a világ, amit Rowling néni megalkotott nekünk, és örülök, hogy belekerültem ebbe az egészbe. Mindekinek szól a világon, aki veszi a bátorságot és beleássa magát ebbe mágikus világba és nyomon követi Harry iskolai éveit. Egyszerűen engem lenyűgöz, hogy milyen apró részletekig kivan dolgozva ez az egész történet, hogy mennyire érdekes az egésznek az alapja. Nem is tudom, hogy lessz e valaha még egy ilyen nagysikerű fantasy regény, mint ez...
Vagy mégis? Akkor térjünk át a Twilightra (ezentúl TW :D). Stephani Meyer megalkotta azt a végtelenül romantikus fantasy történetet, ami minden tizenéves lány álma. Egy szívdöglesztő vámpír, egy kedves, ügyetlen lány és egy bajkeverő vérfarkas szerelmi háromszöge. A lehetetlen szerelem végül beteljesül. Rengeteg kaland, csók és vér... hát igen egy vámpír és egy vérfarkas mellett az sem hanyagolható el :D. Az egyáltalán nem kislányoknak szóló TW meghódította a világ felét (mert a másik fele pasi:P). Az egész könyv a főszereplő Bella szemszégéből íródott, így olyan közel kerülünk az egész történethez, hogy szinte már bekebelez. Egyszerűen nem lehet letenni a könyvet, ezt személyesen tapasztaltam. Egy olyan világ tárul szemünk elé, amiben mi magunk élünk, de mégis tele van furcsa, nem emberi lényekkel. És persze a szerelem... A mindent elsöprő szerelem, mely még a halált is legyőzi... minden lány és nő álma. Ez a pár tényező elérte, hogy vetélytársa legyen a HP köteteknek.
DE! Szerintem itt szó sincs versengésről. Ez a két történet tökéletesen más, semmi közük sincs egymáshoz. Az, hogy sok osztálytársam, akik mindkettőt olvasták, azt szajkózza, hogy a TW sokkal jobb, az engem kicsit bosszant. A HP örökre a favorit marad, a TW sosem fogja letaszítani őt az első helyről. Még egy olyan mű, mint a Harry Potter nem fog létrejönni, maximum más témában. A Twilight nyomába se ér, hanem inkább egy másik úton halad előre, ami messze más, mint amit HP bejárt.
Ez a két könyv megtanított arra, hogy attól még, hogy irgalmatlanul fel van kapva egy könyv, nem rossz, sőőőőt! A Harry Potter és a Twilight is egy eszméletlenül jó könyv. Jó történet, jó szereplők, jó háttér. Szerintem bűn nem elolvasni legalább egyszer bármelyiket is, és ha valaki szeret olvasni, akkor meg miért ne tenné?!
Tükröm, tükröm mondd meg nékem...
Ezek a gondolatok akkor (bár nem csak akkor) repültek át a fejecskémen, amikor néztem a VIVA tv egyik műsorát az interaktívot. Éppen egy beszélgetős műsor volt, amit általában megnézek, mert sok érdekes témáról szoktak beszélni pszichológusokkal. Tehát néztem ezt a műsört és éppen a gátlásokról folyt a téma. Egy csomó levelet kaptak miszerint csúnya vagyok, nem merek emberek elé állni, pattanásos vagyok, kicsi a mellem. Aztán jött az a példa, hogy a gyönyörű nő, akinek lába előtt hever az összes férfi, olyan mély depresszióba tud esni három kiló plusz után, hogy konkrétan beteg lesz és ez a lelki elégtelenség kihat rá fizikailag is. És persze az ellenpélda, hogy a kicsi, duci nőt, akinek rendíthetetlen az önbizalma elhagyta a pasija, de ez a nő tudta, hogy vissza fog menni hozzá a pasi, mert tudta magáról, hogy vicces, okos és egyedi. Természetesen a pasi vissza is ment hozzá.
Itt ez a két példa, és... maga a társadalom. Ha valaki duci, alacsony és nem a legújabb divat szerint öltözködik, akkor mi van? Ez a mai társadalom elnyomja a személyiséget és ha az embernek valaki mást kell alakítania a mindennapi életben, akkor legbelül depressziós lesz. Rosszul érzi magát a bőrébe és amikor belenéz a tükörbe elveszti minden önbizalmát. Ha valaki máshogy néz ki mint a mai szépség ideál, akkor kinézik a társaságból, megvetik, kinevetik. Az illetőnek ilyenkor két megoldása van, vagy kiáll maga mellett, vagy beleolvad ebbe az undorító társadalmi maszlagba, a picsaszoknyák és tornacipők világába.
Nekem is van pár szépséghibám, ezzel tisztában is vagyok. Nem vagyok egy nádszál kisasszony, de nem is vagyok azért kövér se. Nem is foglalkozom vele, bár ezzel most kicsit nagyot mondtam, mert igenis gátlásos vagyok. Nem vagyok egy központi személyiség, aki új divatot tudna teremteni, és igenis rosszul érzem magamat amikor úszásra kell menni vagy a strandra, de igyekszem levetkőzni ezeket a félelmeimet.
Viszont! Alapjába véve én UTÁLOM azt amikor odajön hozzám osztálytársam, akinek nagyon szép alakja van és kedves az arca és iszonyatosan jó táncos és azt kezdi el nekem mondogatni, hogy ő olyan csúnya, nem tud mit kezdeni az arcával és hogy nem tud táncolni sötöbö... Ez az ami engem kikészít. Ez a totális önbizalom hiány, amit nem tudom, hogy mi vagy ki idézett elő, és amit én nem tudok meggyógyítani benne, pedig nagyon szeretném, mert nagyon jó barátnőm.
Aztán ott egy másik lány. Nagyon vékony csaj, és összeségében még így női szemmel is kívánatosnak mondható (már nem mintha rá akarnám vetni magamat, de ha pasi lennék lehet megtenném). A mai szépség ideál egyik tökéletes alakja. De aztán jön oda nekem sírva, hogy ő milyen ronda és hogy neki sose lesz pasija. Én persze mondom neki, hogy ugyan, hisz te nagyon szép lány vagy, egy csomó pasi a lábaid előtt hever. Csakhogy, az a fiú, aki köztudottan álmai lovagja, le se szarja. Erről a lány tehet úgy mellékesen, de vizsgáljuk csak meg a helyzetet. Egy pasi, aki szakított e lánnyal. A lány, akinek nincs önbizalma és miért? Mert úgy érzi, nem felel meg ennek a PASINAK. Háhá, itt van a hiba, a lányok (egy része) azért szajkózza, hogy ő milyen csúnya, mert a társasága, a hímnemű egyedek ezt sugallják neki, és neki nincs annyi önbizalma, hogy ezt eleressze a füle mellett.
Szerintem ez az egyik dolog, ami megrontja az emberek testi-lelki egészségét. Ja és még hozzá kell tennem, hogy mivel a csaj csak mondogatja és mondogatja, hogy jaj de csúnya vagyok, jaj de dagadt vagyok előbb-utóbb az is lesz. Annyit mondanék még, hogy ez a lány nem hisz a tükörnek és a saját környezetétől várja a visszajelzést, amit a barátnőktől meg is kap (ez be válik!), de úgy gondolom ez nem ér fel azzal a lelki megnyugvással, amit a saját véleményünkkel tudunk előidézni.
Én személy szerint úgy összességében meg vagyok magammal elégedve. Persze mint említettem egy kicsit nagy a fenekem, egy kicsit rövid a lábam etcetera, de szerintem egy nagyon szép lány vagyok és legalább van mit fogni rajtam ;). Az hogy valamiért nem keltem fel a pasik figyelmét nem zavar (annyira), legalább nem ostromolnak a hülye minuszkettő IQ-val rendelkező kanok, legalább nem azért jönnek oda hozzám, hogy d*gjanak egy jót, hanem mert meg akarnak ismerni. Hozzá kell még tennem, hogy amiket itt most az elején felsoroltam, sok igaz rám. De én nem fog csak azért azt mondogatni, hogy csúnya vagyok ,ah egyszer van nálabb rondább és igénytelenebb lány is. Amikor állunk barátnőmmel a tükör előtt, akkor ő azt mondja: csúnya vagyok én azt: milyen szép a szemem, szerelmes vagyok magamba. Ez nem egoizmus... legalábbis ez úgy gondolom egy egészséges egoizmus, ami mindenkiben meg kéne hogy legyen.
Tehát nem szabad engedni a társadalom akaratának. Ha nem érzed magad szépnek, netán kívánatosnak, akkor állj ki magadért (ezt pont én mondom, aki két éve durcásan kifutott a teremből, amikor gonosz módon kiparodizálták), a pasik hülyék a libák pedig szóra se méltóak.
Ha elfogadod magadat, akkor sokkal könnyebb az élet. Ha reggelente úgy ébredsz fel, hogy elismétled magadban háromszor: boldog vagyok, akkor egy idő után megnyugszik a lelked és ez hat a külsődre. Sokkal szebb a boldog ember, mint a búskomor. Add önmagad, és érezd jól magad a testedben. Menj el kocogni, vagy esténként görkorizni (imádok éjfélkor a kihalt utcákon száguldozni a lejtőkön:), vagy csak tedd azt, amit szeretsz és hordj olyan ruhákat, hallgass olyan zenét max hangerővel, ami a sajá ízlésednek megfelel.
ezen érdemes eltöprengeni
Ez most egy komment párbeszéd lesz, ami köztem és MYa közt esett meg :) Szóval, az írás, amiből kiindult ez a kis eszmefuttatás itt: http://mya.fencsy.freeblog.hu/archives/2009/01/22/Akkor_is_irok/ elolvasható, de ha nincs kedved elolvasni (akkor hülye vagy), az se baj.
jelmagyarázat XD:
MYa- Ez lenne MYa
Josy- Ez lennék én
Josy:
Hm... ez az az írásod, amit úgy... harmadjára olvasok, és úgy érzem
egyre jobban fel tudom fogni. Lehet így betegen nem fogok túl sok
értelmes dolgot írni, de azért próbáld meg kibogarászni a
mondanivalómat :)
Szóval, a véleményem az az, hogy te nem tizennégy
éves vagy, és látszik rajtad, hogy nagyon nem az akarsz lenni, ez
eléggé meglátszik, de ez nem baj. most így hirtelen nem is tudom
leírni, hogy amikor olvastam mik jutottak az eszembe... de megpróbálom.
Mit az elején is idéztél: ne akarj még felnőni. Bár nem vagyok túl
sokkal idősebb, de annyit tudok, hogy amennyire lehet élvezni kell ezt
a kort, bár hidd el, hogy én is alig várom a tizennyolcat, az
érettségit, a függetlenséget, de sokkal könnyebb, amíg ilyen idős
vagy... a társadalmat le kell sz*rni, ami tudom hogy nehéz és
felháborító ami itt megy, de tudsz mást tenni? nem mi tehetünk róla,
hogy ilyen elfajzott hülye gyerekek születtek, nem bennünk van a hiba,
örüljünk ennek. Nem kell foglalkozni vele, mi lesz belőlük, csak azzal,
hogy legalább te ne legyél olyan mint azok. És ezt tudom mondani még az
iwiw ihlette írásodhoz is. Hagyd az egészet rájuk, had csesszék el az
életüket, te pedig élt azt amibe beleszülettél és áldd az eget érte :)
MYa:
Huh, na most megpróbálom összeszedni a gondolataimat...
Szóval, ez
már egy ezer éve "lerágott-csont-vita" köztünk. (Illetve nem ezer éve,
csak azóta, amióta megírtam ezt...) Tudod jól, hogy én nem vagyok se a
szélsőségek, se a struccpolitika híve. Liberalista vagyok (senkit se
tévesszen meg: a liberalizmus nem az, amit a mostani baloldali
nagyagyak művelnek - mellesleg ízig-vérig FIDESZ-párti vagyok), tehát
igyekszem megteremteni az egyensúlyt. Úgy gondolom, a semmittevéssel
pont ugyanannyit ártok a világnak, mint az eszetlen (értelmetlen)
gyilkolászással. A társadalmat meg lehet javítani, meg KELL javítani;
ez viszont nélkülünk, a tagjai nélkül nem lehetséges. Vagyis: ha
elromlik a kenyérpirítóm, nem az a megoldás, hogy leszarom és kidobom a
kukába; nem az a megoldás, hogy egy kalapáccsal ripityára verem. A
megoldás az, hogy megszerel(tet)em.
Nem hiszek a marxista
utópiákban, de hiszek abban, hogy a világunkat, a társadalmunkat jobbá
lehet tenni. De ehhez az kell, hogy tegyünk is, ne hagyjuk figyelmen
kívül a bajokat. Még egyszer mondom (mert nagyon fontos): ha elromlik,
nem az a megoldás, hogy leszarom és az sem, hogy szétverem. Meg kell
javítanom.
Meg kell javítanunk. Együtt. Mert mind itt élünk, egy
házon, városon, megyén, régión, országon, kontinensen, bolygón
közösködünk...
Nem véletlenül a kompromisszumkötés a legnehezebb dolog a világon: a jóért mindig is küzdeni kellett, kell és kelleni is fog.
Lehet,
hogy nem fog sikerülni, lehet, hogy szétesik a világ. De én (ha
tehetem) úgy akarok megmaradni akár csak egyetlen egy ember
emlékezetében, mint valaki olyan, aki tenni akart. Talán tett is, ezt a
jövő dönti el.
Josy:
nah jó... ez mind szép és jó. De egy elromlott pirító már rég nem fogható ahhoz, ami itt folyik a Földön. Ez a társadalom nem el, hanem megromlott. Egy kukacos almát nem lehet megjavítani, vagy újratermeszteni. Az egészet elölről kell kezdeni, egészen onnantól, hogy az a hülye liba beleharapott abba az almába. Abban a pillanatban megfertőzte azt az almát és láss csodát... természetesen ha már ennél az almás hasonlatnál tartok, van ezen az almán még ép rész, de a többit ki kell vágni, vagy nem kell vele törődni. Lehet kicsit pesszimista vagyok, de egy Kelemen Annából, vagy egy Britneyből nár nem csinálsz egyetemi docenst, ezt be kell látnod. Ráadásul nem tudom mik a terveid, de sok sikert, ha itt jobb életet akarsz, mert az biztos nem a mi életünkben fog bekövetkezni! Ez van... ez kell szeretni! Megszoksz vagy megszöksz...
MYa:
(Szeretek veled eszmét cserélni, ugye tudod? ^^ És ilyen szinten egyre
gondolni is csak mi tudunk MSN-en... =)) Egy kukacos alma sem fogható a
Földhöz... Vagyis fogható, de ha így nézzük, akkor a társadalmunk
teljes kiirtása lenne a megoldás (az almás elmélet alapján). Lévén
viszont, hogy a kukacos alma helyett megehetsz egy egészségeset is,
belőlünk nincs kettő (vagy több) (persze ott vannak azok a párhuzamos
dimenzionális dolgok, de az már a spekulatív fiziofilozófia határait
súrolja, amihez tényleg nem érzek magamban elég energiát és
élettapasztalatot). Olyat nem tudunk csinálni, hogy úgy ahogy van,
összegyűrjük a társadalmunkat, kivágjuk a kukába, aztán csinálunk egy
újat. Mivel nem lesz miből...
Éppenséggel ki lehetne szelektálni a
Paris Hiltonokat, Annácskákat és Britneyket, de itt viszont felmerül
egy komoly etikai kérdés. Milyen alapon ruházzuk fel magunkat azokkal a
jogokkal, melyek alapján bárkit is átszelektálhatunk bárhova? Kinek van
ilyen joga? Van valakinek?
Arról nem is beszélve, hogy - mivel
minden relatív - lehetetlen eldönteni azt, hogy ki az, aki a
"szelektálandók" közé tartozik. Ha Britneyt kérdezné meg, ő biztosan
másokat lőne ki a Napba, mint mondjuk én. Vagy akárki más.
(Te jó én, most jöttem rá, hogy ilyen "szelektálást" nácik csináltak annak idején! Csak éppenséggel más alapon.)
Egyáltalán:
mi alapján könyveljük el magunkat úgy, mint náluk bármivel is különb
emberek? Senki sem tökéletes: elcsépelt tény, de igaz. Vagy... mindenki
tökéletes. Az egész csak viszonyítás kérdése. Amennyiben máshoz
viszonyítom, senki sem tökéletes, amennyiben magához, úgy mindenki az.
Nem
tervezem, hogy én leszek a világ megváltója... Valószínűleg még sok-sok
évig csak egy kisember leszek, akinek nagy álmai vannak. De ezekért
küzdeni fogok. Lehet, sőt szinte biztos, hogy nem fognak beteljesülni,
de jó érzés lesz majd az, hogy kezdtem valamit az amúgy (filozófiai
szemszögekből nézve) értelmetlen élettel. Vannak elveim, és az
életcélom ezek betartása.
Tudom, hogy ez az egész felesleges: élek,
meghalok... az életünknek hosszú távon (naaagyoooon hooossszúúúú
tááávooon) nincs értelme. Csak akkor, ha létezik túlvilági lét.
Szeretném hinni, hogy igen... De néha túl racionális vagyok ahhoz, hogy
higgyem. Bizony, a hithez erő kell, és én sokszor gyenge vagyok. Azért,
mert a világ kiölte belőlem a legnemesebb erényt (a hinni akarást). Én
nem akarom, hogy ez így maradjon, azt akarom, hogy a jövő nemzedékei
merjenek álmodni. Lehet, hogy felesleges (lévén, hogy álmok csak az
agyunk egy eldugott zugában, a Fantázia-vögyben válnak valóra), de
kell. Enélkül nem lehet élni... túlélni... A végső mentsvár. Erőt ad,
ami annyira kell nekünk...
Ezért kell küzdenünk. Ezért kell
harcolnunk a szebb és jobb világért: hogy újra legyenek álmok. Az idő
megölte őket, de mi képesek lehetünk a feltámasztásukra.
Ajándékot kaptunk, mi még álmodunk, fantáziálunk, hiszünk. Önzőség lenne saját magunkon kívül senkivel sem osztozni ezen...
(Segítenünk kell, mert nélkülünk nem megy. "Az erény szennyesben jár, s a bűn jár fényes fehérben.")
Josy:
Én most nem konkrétan a szelektálásra gondoltam, bár belátom az előző
megnyilvánulásom eléggé erősre sikeredett. Szóval csak azt akartam
kifejteni, hogy mi maximum csak előkészíthetjük a jobb létet, de meg
már nem élhetjük. És itt jön be az én egyéni kis önzőségem: Akkor meg
minek a hajcihő? A gyerekeinkért meg az unokáinkért... de... de (jön a
realizmus és a hitetlenség, hogy úgy mondjam) ha meghalunk úgyis vége
van, mindennek vége.
Aztán ott van ez a "mi" kijelentésem. De ki
ez a "mi"? pár tizen-, huszonéves fiatal, aki k*rvára ki nem állhatja
azt a helyzetet, amit a felnőttek teremtettek nekik, aztán jól elmennek
politológiára kitanulják a frankót, és... és ugyanolyan vadbarmok
lesznek, amik végképp nem akartak lenni. Én most nem azt mondom, hogy
rád is ez a sors vár, mert úgy látom te elég biztosan állsz a lábadon
(bár ki tudja mit hoz még a jövő), de azok, akiknek az önbizalma
ingadozó, befolyásolhatóvá válnak. Az emberek legnagyobb többsége
olyanok, mint a birkák . Ha van egy karakteresebb ember, akkor kiáll és
a többiek követik őt... nincs önbizalmuk, nem hisznek magukban és ez
szörnyű!! De ez ott kezdődött, hogy Isten/ek. Volt egy vagy több
mitikus alak, akik irányították az embereket, holott nem is léteztek,
csak pár így magyarázta meg, hogy nem volt jó a fogás, vagy, hogy
kirabolták. Ez kézzelfogható megoldás volt, hisz senki nem tudta
bizonyítani az ellenkezőjét. Aztán ugye jött a keresztény vallás és ott
fellegzett be az embereknek. Olyan birka módon követni valamit, amiről
nem volt bizonyosságuk csak az az ács fia, aki csak prédikált és
prédikált mindenféle olyan dolgot mely ment a szerepéhez, amit lássuk
be rá erőltettek, hisz ha nem mondják neki, hogy te vagy a messiás, nem
lett volna az.
Nah jó elkanyarodtam. Tudom téged MYa nem aggaszt a dolog, de a vallásos olvasóktól elnézést kérek.
Szóval
a lényeg, hogy persze mindenkinek más a világnézete, de azért talán azt
az inteligensebb egyedek el tudják dönteni hogy a társadalom mely
rétegébe sorolhatóak, és, hogy mi a dolguk. A sztároknak a cirkusz, a
politikusoknak a... a "kormányzás" a felfedezőknek, a bölcseknek és az
értelmeseknek pedig az, hogy tovább vigyék azt amit a többi csökött
agyú már réges rég elveszített.
Jobb világ akkor lesz, ha sorba lehet állni az észért és ingyen adják!
(folyt köv)
Miért kéne blogolni? Miért ne?
Hm... ez a kérdés merült fel bennem eddig minden egyes alkalommal, amikor meghallottam valami kis libát vagy hírességet, aki azt mondta: Gyere a blogomra, ott fent van minden! Aztán akarva-akaratlanul is felkerültem egy két ilyen blogra, és meg kell mondjam nagy hülyeségnek tartottam ezt az egészet, hogy "kedves blogom, ma rám nézett Pisti és...". Naplót se írtam soha... na jó egyszer, háromhónapig és visszaolvasva csak röhögök rajta :), de a lényeg, hogy taszított ez a nyíltság és saját életünkről való fecserészés.
De aztán dátum szerint tegnap (mert ez dátum szerint van) olvasgatni kezdtem barátnőm MYa blogját, ahol azt vettem észre, hogy ez a dolog bőven nem meríti ki a napjaink részletes leírását (ez értelmes volt?), sőt tovább megy. MYa olyan témákban fejtette ki a véleményét, amik nekem is felkeltették az érdeklődésemet, és beindították az agyamat. Akaratlanul is elkezdtem agyalni az olvasottakon és be kellett látnom, hogy nem hagyhatom annyiban ezt a dolgot, muszáj lesz nekem is kiírnom magamból ezeket gondolatokat (még ha fel is kell hagynom a blog ellenes tevékenységeimmel). Szóval most lett egy ilyen kis kedves aranyos blogom, amit valószínűleg MYán és Macson kívül senki nem fog olvasni, de azért van és élni fog... :)
A blog témája tehát elmerengések az élet dolgain. Ez elég intellektuelen hangzik, pedig nem az... A másodlagos téma, ami engem a leginkább izgat: önismeret. Nah ja, tizenhat évesen azt se tudom ki vagyok. Olyan sok rétegű személyiség vagyok (és ezt nem úgy mondom, mint aki dicsekedni akarna vele)(de tényleg nem), hogy már magam sem tudom, melyik is vagyok valójában. Sokszor nem magamat adom, de néha ezt jobbnak is tartom. Sokszor elmerengek azon, hogy ezt és ezt most miért is csináltam, most mit is érzek pontosan, de sosem jutok a végére, remélem ha leírom a dolgokat, akkor egyszer csak a végére érek mindennek :)
Ennyi mindent szerettem volna leírni ebben a témában, ha lesz még valami amit kihagytam, akkor bővítek.
A helyesírásért elnézést kérek!!!!
